8.rész

Lassan kibontottam a borítékot és kivettem az eredményt. Elolvastam és az ájulás kerülgetett. A teszt negatív volt. Nem bírtam felfogni. Ez, hogy lehet? Muszáj valakivel megbeszélnem ezt az egészet. De kivel? A tanárnő? Nem, azért nem szeretnék ilyeneket megbeszélni vele. Anyu? Vele most nem akarok beszélni. Kevin? Igen vele jó lenne, de nem merem. És akkor eszembe jutott. Mia! Úgy is elakartam neki mondani mindent. Elejétől a végéig. Fel is hívtam rögtön, a 4. csengetésre felvette.
- Szia Mia- szóltam bele remegő hangon.
- Szia, valami baj van?- ijedt meg azonnal és hallottam ahogy valamit pakolászik.
- Nem, csak izé.. Zavarlak?
- Nem dehogy. Mondjad csak.
- Öhm.. nem tudnánk valahol találkozni? Muszáj valakivel beszélnem.
- Persze. Hova menjek? Vagy inkább gyere át hozzám, most úgy is egyedül vagyok itthon.
- Oké, 10 perc és ott vagyok.- azzal letettem és elindultam, jobban mondva futottam. Meg se álltam a házukig. Mia a teraszon várt és láttam, hogy egy kicsit megijedt. Köszönés helyett a nyakába ugrottam és magamhoz szorítottam. És akkor tudta, hogy tényleg baj van. Ugyanis én sose voltam az az ölelgetős típus.
- Mi a baj?- Kérdezte miután fölmentünk a szobájába. Válasz helyett a kezébe nyomtam az eredményt.- Mi ez?
- Olvasd el!- mondtam, szinte elhaló hangon. Elolvasta, és utána jelentőségteljesen rám nézett, majd megölelt. Megnyugtató volt, hogy ő mellettem áll, hogy a közelemben van és mellettem állt.
- Nem tudom erre mit mondhatnék. Anyukáddal beszéltél már?
- Nem.- ráztam meg a fejem- a kórházból egyenesen ide siettem.- Megkérdezhetek valamit?
- Persze.
- Mennyit bír ki a barátságunk? Ha lesokkollak téged, egy olyan dologgal amit el sem tudnál képzelni, azt túlélné a barátságunk.
- Bármi az, nekem elmondhatod.- biztatott, és a szemében láttam, hogy úgy is gondolja.
- De el ne mond senkinek, soha!- utasítottam, mire bólintott és én belekezdtem. Elmeséltem az elmúlt 3 hónapot. Csak meséltem ő meg elkerekedett szemmel nézett rám.
- Azt a, na ne szívass! Tuti, hogy csak szívatsz.- nézett rám értetlenül.
- Nem szívatlak. Figyelj.- majd elteleportáltam az ágyáról az íróasztala elé. Imádok teleportálni.
- Hűű. Ez fura, ezt még fel kell fognom. Ehhez légyszíves adj időt.- Nézett rám esdeklően.
- Rendben van- És készültem, hogy elmenjek.
- Héé, hová mész?- nézett rám furán- Maradj beszélgessünk az anyukádról.- és abban a pillanatban hatalmas hála és szeretet öntött el. Miát érdekli, hogy mi van velem. Mia nem csak egy felszínes barát.
- Köszönöm.- És 3 órát beszélgettünk, végül megegyeztünk, hogy beszélek anyuval. Hazamentem.
- Szia kicsim.-köszönt anyu, amint beléptem.Az asztalnál ült, odahajolt, hogy adjon egy puszi, de én elkaptam a fejem- Valami gond van?- nézett rám
- Pontosan.- azzal levágtam elé az eredményeket és leültem az asztal túloldalára- Szeretnék magyarázatot kapni erről.
- De hát mi ez?
- Én is ezt szeretném tudni.- értetlenül rám nézett, majd a papír felé fordította a fejét. Láttam ahogyan lesápadt, majd rám nézett. Álltam a tekintetét, de ő lesütötte a szemét. Nagyon fájt.
- Mióta tudod?- kérdezte rám se nézve, a suttogásnál alig hangosabban.
- Kb 4 órája, de egy hete sejtem.- válaszoltam.- Nem érezted úgy, hogy nekem is tudnom kéne róla?- emeltem feljebb a hangom, de még nem kiabáltam. Válaszra nyitotta a száját, majd inkább becsukta.
- Most mit vársz tőlem?- kérdezte és még mindig nem nézett a szemembe.
- Azt, hogy a szemembe nézz, hogy válaszokat adj a kérdéseimre, hogy elmagyarázd mi ez az egész, hogy azt mond, te sem tudtál róla!- kiabáltam neki- De semmit nem csinálsz, a szemembe se nézel! Elmondtad volna valaha?
- Nem tudom. Nem tudtam, hogy, hogyan mondjam el. Féltem. A saját lányomként szerettelek, de rettegtem, rettegtem, hogy megtudod és te nem szeretsz majd anyádként.- válaszolta és még mindig kerülte a pillantásom.
- Mindig is úgy éreztem, hogy titkolsz előttem valamit. Úgy éreztem, hogy én kívülálló vagyok. Nem értettem, hogy mért, de most már értem.- válaszoltam és otthagytam. Talán vártam, hogy utánam jöjjön, talán akartam ezt, de ő nem jött. Ott maradt. Beléptem facebookra, hogy írjak Miának, de nem volt fent. Viszont Kevin rám írt:
Kevin: Szia, mizu?
Én: Szia, bocsi, de most nem akarok senkivel se beszélni.
Kevin: Akkor mért jöttél fel FB-re?
Én: Miának akartam válaszolni. Bocsi, de most megyek, Szia.
Kevin: Várj! Mi a baj?
Én: Hagyjuk lécci. Szia 
És azzal kiléptem. Örültem, hogy érdeklődik, de nem volt kedvem, velük beszélni.Az éjjel megint az az álmot láttam. már majdnem megláttam az arcot, de akkor megcsörrent a telefonom és felriadtam. Mia kérdezte, hogy minden rendben van-e. Visszaírtam és utána megpróbáltam vissza aludni, hátha. De nem sikerült. Másnap Kevin félre hívott.
- Szia, mi a baj?- kérdezte és láttam, hogy aggódik.
- Szia, ne haragudj, de nem szeretnék róla beszélni. Családi jellegű.
- Te nem vagy az a könnyen megnyíló típus, azt már látom.- mosolyodott el halványan.- Remélem megoldódik a gondod, de ha bármiben szükséged van rám, vagy valakire akivel beszélni tudsz, én itt vagyok neked. És azzal megölelt (!!!). Hagytam neki és hozzá bújtam. Nagyon jól esett. Aztán jöttek a többiek és nagyon gyorsan kibontakoztunk az ölelésből. A nap pocsék volt. Csak ezen járt az agyam. Semmi máson.
Látni akartam az anyám arcát. Látni, hogy ki adott oda másnak. Tudni, hogy ki az a nő, akit utálok. Délután edzésem volt, a tanárnővel. Mindent elmeséltem neki. Ösztönösen bíztam benne. Vigasztalt és elmagyarázta, hogy anyunak se lehetett könnyű. És megértettem. Végül is akár mikor ha elmondja nekem, akkor úgy érzem hazudott nekem. Viszont ha úgy nevel fel, hogy tudom, akkor bennem lett volna az az érzés, hogy nem tartozom ide. Ez nem az én családom. Hazamentem és anyuhoz bújtam. Ő sírt és bocsánatot kért. Szinte el se akart engedni. Elmondta, hogy nagyon büszke rám, majd megbeszéltük, hogy holnap mindent elmagyaráz, de most el kell vinnie Nikit a barátnőjéhez. Én közben elaludtam. És végre, végre megláttam az arcot. Végre megláttam, hogy ki az a nő. Hogy ki az a nő aki ezt tette velem. Az arcát láttam. Azt az arcot amit akkor, rögtön megutáltam.