15.rész

Ott állt előttem Károly bá.
- Ez most valami vicc akar lenni? Mert ha igen, akkor elég rossz.- néztem mindkettőjükre.
- Ez nem vicc.- nézett rám a tanárnő. Semmit sem értettem.
- Ez már kezd beteges lenni. Az összes tanár hidegen hagyott, nem éreztem semmit sem feléjük. Semlegesek voltak a számomra.-néztem rájuk. Ez a hír egy kicsit letaglózott.- Erre van 2 tanár, az egyik szimpatikus nekem, a másikat meg ki nem állhatom.Már bocsánat.- néztem Károly bára, aki csak legyintett egyet.- Erre ők lennének a szüleim?  Mint valami sorozat. Eléggé ironikus az élet, nem gondolják? Viszont tudják mi a különbség a sorozat és e között?- mindketten megrázták a fejüket.- Az, hogy ennek a történetnek nem Happy End a vége.- azzal kimentem és elindultam haza. Már május volt és meleg napsütésben indultam el. Egy valamiben igaza volt a tanárnőnek, elhagytam magamat. Annyira próbáltam kizárni a külvilágot, hogy bántottam azokat akiket szerettem. Ez nem történhet meg többet. Mostantól jobban odafigyelek a tesómra, a barátaimra és főként az édesanyámra. Hétvégén pedig tartok egy szülinapi bulit, hogy megint közelebb legyek a barátaimhoz. A buszt már nem értem volna el, ezért nem siettem. 18 km-re lakok a sulitól, ezért elég nehéz lenne gyalog hazamenni, farmerben és táskával pedig nem szeretek futni. Gondolatomba mélyedve lépkedtem, mikor megállt mellettem egy fekete autó. Kiszállt belőle Károly bá. Furán néztem rá, mert nem számítottam, hogy utánam jön. Ijedten benéztem az kocsiba.
- Nyugodj meg, nincs benne senki.- megnyugodtam
- Mért jött utánam?- néztem rá még mindig furán.
- Mert úgy gondolom, hogy beszélgetnünk kéne.- tárta szét a karját, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Egy halvány mosolyt is megeresztett, de látva az arcomat, gyorsan leolvadt róla.
- Mégis miről?- normális ez az ember?- gondoltam magamba. Láttam, hogy eléggé zavarban van.
- Hát erről az egészről. Mindkettőnknek fura ez a kialakult helyzet, de valahogy meg kell oldani.
- Igaza van. Itt a megoldás: Maga úgy tesz mintha nem tudna semmiről. Ott van magának a lánya és a felesége. Rám nincs szükség. Egyszerűen felejtse el amit ma megtudott és ígérem, hogy én is így teszek.- biccentettem, majd indultam tovább, de nem tágított. Jajj, a makacsság valami családi vonás?
- Nekem nem tetszik ez a megoldás. Kérlek szállj be a kocsiba, elviszlek- mutatott a kocsijára.
- Köszönöm inkább busszal megyek.
- Mikor megy a buszod?
- Egy óra múlva.- feleltem bosszúsan.
- Gyere hazaviszlek. Kérlek!- végül is legalább 10 perc múlva otthon leszek. Ha busszal megyek lehet, hogy a buszig traktálna engem minden félével.
- Oké.- sóhajtottam és beszálltam.- De semmi kerülő út! Egyenesen haza megyünk! Ugye? 10 perc és kész.
- Rendben van.- emelte fel a kezét boldogan. Azzal elindultunk.
- Mért viselkedik így velem?- kérdeztem hirtelen.
- Hogy viselkedem?- mosolygott.
- Hát így!- mutattam a mosolygós arcára.
- Hogy kéne viselkednem? Hiszen a lányom vagy.
- Mért örül ennek ennyire?- ezt nem igazán értettem.
- Nem tudom. Mert egy klassz lány vagy. Ráadásul az én lányom.- ez az ember biztos, hogy beverte a fejét.
- Ez most komoly? Eddig utált engem, én sem bírtam magát. Most meg már a lánya vagyok és mosolyog? Pfff. Gyorsan változik a véleménye.- lassított majd megállt a házunk előtt. Félre állt a kocsival, de az ajtót bezárta, hogy ne tudjak kimenni.
- Figyelj rám Stella. Nem utáltalak, de volt benned valami, ami mintha vonzott volna feléd. Megijedtem tőle, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy ne kerüljek közel hozzád. Most már látom, hogy hiba volt. Elvégre azt hitted utállak és te is utáltál eng...
- Honnan veszi, hogy most már bírom?- vágtam közbe értetlenül, kissé beképzelt egy hapsi.
- Hát elvégre az apád vagyok. Csak nem utálod az apádat.- nézett rám reménykedve.
- Nincs szükségem apára.- vágtam rá
- Megértem, hogy min mentél keresztül az utóbbi hónapokban, de...
- Kérem ne tegyen úgy mintha ismerne!- utáltam mikor bárki is azt gondolta, hogy ismer engem.- Maga semmit sem tud rólam, ahogyan én se magáról.
- Nos ezen könnyen változtathatunk.
- Valóban- néztem a szemébe.- azonban én nem szeretnék.- megpróbáltam kiszállni, de nem ment.- Most viszont választhat. Vagy kinyitja az ajtót vagy kirobbantom.- mélyen a szemébe néztem. Nem bírta, felsóhajtott és kinyitotta nekem.
- Stell!- pont akkor jött meg anyu.
- Szia anyu.- mosolyogtam és erősen magamhoz szorítottam, mikor kiszállt a kocsiból. Már mentünk volna be, de akkor hirtelen egy ember ugrott elő a semmiből. Egy tűzgolyót dobott felém, de elvétette és anyut találta el. Hirtelen haragból egy tűzgolyót dobtam felé. Eltaláltam és az a valami felrobbant. Anyu fölé hajoltam. Hatalmas égett sem volt a hasán. Károly bá oda ugrott mellém.
- Segítsen! Könyörgöm segítsen.- rimánkodtam neki. Az arca nagyon komoly volt gondolkozott.
- A mentőket már hívtam. Figyelj rám Stella! Szedd össze minden erődet és gondolj anyukád gyógyulására! Világos?- bólogattam, nehéz volt, de nem sírtam.- A kezedet tedd a seb fölé.- Így tettem és a kezemből kékfény tört elő. Húú. Ámultam. A seb egyre csak gyógyult. Végül egy szúrt seb lett belőle,ez is nagyon komoly volt, de már nem ment jobban. Megjött a mentős. Odaléptem Károly bához.
- Köszönöm.- suttogtam és megöleltem. Jó erősen magamhoz szorítottam. Aztán észbe kaptam és elhúzódtam tőle.- Kérhetek egy szívességet?- néztem rá.
- Természetesen.
- Tudna vigyázni a húgomra, amíg bemegyek anyuval? Sietek vissza.- ígértem meg.
- Rendben van.- egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán nem kéne rábíznom Nikit, de nem volt más választásom. Be mentem a mentővel a kórházba.