13.rész

- Kérlek menjünk!- szólt Kevin, nem akartam elindulni, de ő húzott magával, így engedtem az akaratának. Az utcán sétáltunk amikor erőt vettem magamon és megálltam.
- Hogy értetted azt, hogy majdnem mindenkit kiirtott?- torpantam meg.
- Emlékszel, ma azt meséltem neked, hogy mikor kísérletezett, fogtuk magunkat és átköltöztünk, mielőtt még elpusztult volna a bolygó.-bólintottam- Nos a teljes igazság az az, hogy miatta költöztünk el. Mikor rájött, hogy te vagy az lánya, mindent megtett, hogy visszaforgassa az időt.- hahh, nem, hogy megkeresett volna, hanem az időt forgatta volna vissza. Jellemző.- Tudod néhány akci képes visszaforgatni az időt, de csak a legkivételesebbek. Fel is kereste az egyik legöregebbet, a fajtánkból, de ő nem akart segíteni. Hisz ha visszaforgatja az időt, azzal valami mást is megváltoztatott volna és nem tudhatta előre, ezért nem segített. A hercegnő dühében elpusztította az egész fajt. Csak én meg az apám menekültünk meg, senki más.- elszomorodtam, és még jobban gyűlöltem azt a nőt. Sokat beszélgettünk aznap.

- Még mindig semmi- panaszkodtam Kevinnek
Már 4 hónap telt el. Kevinnel, azon dolgoztunk, hogy, hogyan tudnánk anélkül megállítani Nicket ( a tanárnő férje), anélkül, hogy megölnénk, elvégre mégis csak az apám volt. Már kétszer megtámadott minket, és mind a kétszer elmenekültünk. Persze a tanárnő szerint meg kell ölnünk őt, csak így tudjuk végleg megszabadítani a népet. Mire megkérdeztem tőle, hogy most épp a lánya, a hercegnő vagy egy hóhér vagyok. Majd faképnél hagytam. 2 hónapja beleegyeztem, hogy Crómmia könyvtárában keressük a választ és a tanárnő is ott lehet velünk, de nem hozhat fel semmit se, csak a céllal foglalkozhat, semmi mással, ami velem kapcsolatos. Kevint iszonyúan szerettem. Úgy éreztem, hogy ő a másik felem. Vele úgy éreztem, hogy kiegészítjük egymást. Teljes volt az összhang és nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Úgy éreztem, hogy soha senki nem választhat el minket. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, hozzá kötődtem a legjobban, még jobban, mint az édesanyámhoz vagy a húgomhoz. Voltam két angol versenyen amit az angol tanárom akart annyira. Nem nagyon bírtam a pasast. Pedig sokat viccelődött és nagyon sok mindenki a kedvenc tanárának tartotta, nekem mégis ellenséges volt. Nem tudom, hogy mért. Viszont emiatt a hülye versenyek miatt, rengeteg időt töltöttünk együtt, aminek nagyon sok percét utáltam, viszont néhányszor élveztem is, amin én is nagyon megdöbbentem.
- Majd csak rá jövünk.- éppen Crómmia könyvtárában ültünk- Sose jövünk rá.
- Nyugodj meg, majd megtaláljuk.- ölelt át Kevin és megnyugodtam, sose zavartattuk magunkat, amiatt, hogy az állítólagos "anyám" is jelen van, gyakran tettünk úgy, mint ha ott se lenne.
Még további egy órán át keresgéltünk a könyvekben, de semmi. Már indultunk volna, mire a villany eloltódott és az ajtó becsapódott. Tudtam, hogy mit jelent. Megint jön. Jön, hogy elpusztítson minket, már akartunk volna teleportálni, de éreztem, hogy nem megy. Lassan kezdtem félni. Megjelent, még sose történt meg, hogy ne tudtam volna teleportálni.
- Na mi lesz már! Teleportálj- utasított a tanárnő.
- Nem megy!- kiáltottam vissza kétségbe esetten.
- Nem tudtok elmenni!- nevetett, kirázott a hideg tőle. Hirtelen elkezdte az átkokat. Védekeztem, futottunk a sorok közt. Hallottam ahogyan, dőlnek a sorok, de nem tudtunk mit tenni. Végül én is elkezdtem átkokkal dobálózni. Már az összes sor ledőlt, a terep, szinte teljesen sima volt. Nem volt hova bújni. Egy pillanatra lankadt a figyelmem és hallottam, ahogyan Kevin felüvölt, hogy vigyázzak, de nem voltam elég gyors. Láttam, ahogy az energia gömb repül felém, de leblokkoltam, nem bírtam védekezni. Abban a pillanatban Kevin beugrott közém és a gömb közé. Az egész egy pillanat alatt történt. Láttam ahogyan a gömb a szíven találja Kevint és a földre zuhan. Ebben a pillanatban, a tanárnő vette fel a harcot. Lerogytam Kevin mellé. Ő rám nézett, de láttam, hogy nehéz volt neki.
- Mért tetted ezt? Hogy tehetted? Nem hagyhatsz itt!! Nem birok nélküled élni!- néztem rá, és könnyek potyogtam a szememből, hallottam, hogy a tanárnő már nem sokáig bírja, de nem érdekel más csak Kevin.
- Mert szeretlek, és nem hagyhattam, hogy meghalj.- éreztem, ahogyan a keze elenged és a földre hull.- Szeretlek, mindennél jobban.- lehelte útólsó leheletével.
- Neee!-kiabáltam- Nem hagyhatsz itt! Ne tedd ezt, nem akarom.- ekkor, mérhetetlen düh és bosszú vágy gyulladt bennem. Megindultam a szörnyeteg felé, aki elvette tőlem a szerelmemet. Nem érdekelt többet, hogy az apám-e vagy sem. Azt akartam, hogy megfizessen azért amit tett. Dobáltam a különböző átkokat, nem érdekelt mit teszek. Az egyik széllökés nagyon erős lett és Nicket telibe találta, neki esett a falnak amiből egy hatalmas fakaró állt ki. Átszúrta a testét. Vége volt.
- Nem én vagyok az apád.- jelentette ki, útólsó erejével, ekkor úgy nézett ki, hogy már megszűnt az átok, de az emberen nem segíthettünk. Nem érdekelt az amit mondott, szinte fel se fogtam. Csak egy dolog érdekelt, oda futottam Kevinhez. Nem mozdult, ernyedten feküd, ugyan úgy ahogy hagytam. A testére borultam és zokogtam. Nem bírtam elengedni. Nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem tudtam nélküle élni. Ő volt a másik felem, ő volt az akiért az életem adtam volt. Elvitte magával a szívemet. Elvitte és többé nem adja vissza. Elment itt hagyott. Az én hibám volt, én kevertem bele, miattam volt itt. Ha hamarabb megöltem volna azt a szörnyeteget, még most is élne, de én nem bírtam, mert az apám. Mit is hittem, hogy kapok egy apát? Ugyan már. Csak zokogtam, miközben halott testét magamhoz szorítottam és nem engedtem. Ő hozzám tartozott, senki nem veheti el. Belül hatalmas fájdalmat éreztem, ami belülről pusztított el, szép lassan.
- Gyere, menjünk innen!- próbált meg felhúzni a tanárnő, de én nem engedtem el.
- Hagyjon békén.- kiabáltam- Takarodjon innen!- úgy éreztem, hogy nem volt joga itt lenni, mert ő tehetett róla, hogy meghalt majdnem az egész családja. Nincs joga itt lenni.- Mondom takarodjon innen!- kiabáltam egyre hangosabban, ő elteleportált. Én vissza hajtottam a fejem a mellkasára és zokogtam. Azért fohászkodtam, hogy ez csak egy álom legyen, egy rémálom.