19.rész

Miközben hazafelé mentem rájöttem, hogy Nikit nem vihetem magammal. Neki itt a suli, a barátok, az élete. Emellett ott veszélyes lenne neki, ezért úgy döntöttem, hogy a mamájához viszem. Felhívtam a nagyszülőket, akik örömmel vállalták, hogy vigyáznak rá. Ezután átmentem Miához beszélni vele. Mikor odaértem, becsengettem, és hamar kinyitotta.
- Stella!- kiálltott fel és azonnal beinvitált.- Mi van a kezeddel? És anyukáddal?
Mindent elmeséltem neki.
- Szóval most utazok.
- Hűű, mikor indulunk?-kérdezte
- Est.. Várjunk csak! Mi az, hogy mi? Te nem jössz!- jelentettem ki, nem sodrom veszélybe őt.
- Még szép, hogy megyek! Nem foglak egyedül beengedni az oroszlán barlangjába! Ezt felejtsd el!
- Megörültél? Mi lesz a sulival? Mit fogsz mondani, mért nem jársz suliba? Ráadásul körül leszel véve olyan emberekkel akik varázsolnak- mondtam neki.
- Te meg olyanokkal akik hercegnőként tekintenek rád- ahogy ezt mondta, nem tudta elrejteni a mosolyát.- Mindenki hajlong majd előtted és felségnek szólít- ábrándozott.
- Föld hívja Miát!- lengettem előtte a kezem.- Kissé eltértünk a tárgytól!- elnevettem magam.- Nem jöhetsz velem, legfőképp a suli miatt!
- Igazad van, de ha kell akkor lógok- jelentette ki eltökélten.- Mindenképp veled megyek, nem hagylak egyedül!- mélyen a szemembe nézett.
- Akkor kössünk kompromisszumot. A suliban egy hét múlva kezdődik egy két hetes szünet, akkor elviszlek, oké?
Ez egy jobb megoldás volt, mégis hosszasan gondolkozott. Aztán hangosan felsóhajtott, tudtam, hogy megadta magát.
- Rendben van, de most meséld el nekem, hogy mi van az apáddal és veled- nézett rám.
- Mi lenne?
- Na ne már, az utóbbi pár napban vágyakozva nézel rá, aztán megrázod egy kicsit a fejed és a tekinteted üres lesz. Mintha saját magaddal harcolnál. Miért nem beszélsz vele, miért nem kerülsz hozzá közelebb?- ahogy ezt kérdezte, hirtelen elkaptam a szemem.
- Nem tehetem- mondtam lesütött szemekkel.
- Stella!
- Nem, kérlek váltsunk témát.
- Rendben- egyezett bele.- Segítek csomagolni, mert ha rajtad múlik, akkor egész végig ebbe a cuccban leszel, ami nem méltó egy hercegnőhöz.
- Menjünk- most én sóhajtottam nagyot.- Add a kezed- és fél másodpercen belül már a szobámban ültünk.
- Huhh ezt sose fogom megszokni, de nagyon király!- nevetett.
A következő fél órában telepakoltunk két bőröndöt. Csak a legfontosabbakat pakoltam bele, ott elvileg úgy is minden meg lesz.
- Nos felség, lassan ideje indulnod!
- Ne hívj így!- azzal hozzávágtam a párnát és mindketten elnevettünk magunkat.
- Hiányozni fogsz!
- Csak egy hét!- mondtam neki, majd olyat tettem amit nagyon ritkán szoktam, odamentem és átöleltem.- Te is hiányozni fogsz. Köszönöm- elengedtem.- Most már mennem kell.
- Aztán nehogy lecserélj!- mosolygott rám.
- Viccelsz? Ismersz, az lesz az első dolgom- nevettem el magam és ő is velem nevetett.
- Na menj! Egy hét és találkozunk- mondta
- Szia.
Azzal a bőröndökkel a kezemben elteleportáltam a Tanárnő lakására. Már mind a ketten ott voltak.
- Niki?- kérdezte a Tanárnő.
- Úgy döntöttem, hogy ő a nagyszüleinél lesz. Nem akartam semmiféle veszélynek kitenni. Remélem megérti-válaszoltam.
 Károly bá rám mosolygott, mikor találkozott a pillantásunk, de én azonnal elkaptam a tekintetem. Még ha az apám is, honnan kéne tudnom, hogy, hogyan bánjak vele?
- Megértem- bólintott a Tanárnő.
- Azonban, egy hét múlva szeretném Miát elhozni magammal, amikor a suliban úgy is szünet van. Szabad?- tisztelettudóan beszéltem és a hangom semleges volt.
- Legyen. Nem szeretném, ha egyedül éreznéd ott magad. Szeretném, ha lenne majd ott egy támaszod, akit elfogadsz. Mia pont ilyen ember- az utolsó mondatnál rám mosolygott.
- Indulunk?- kezdtem feszélyezve érezni magam, bár ezt nem mutattam ki.
- Persze! Édesanyádat már előre küldtük pár gyógyítóval- amikor azt a szót mondta, hogy édesanyám egyszerre lehetett hallani benne a hálát és a féltékenységet, de úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom ezzel.
Megfogták a kezemet mindketten, ami fura érzéseket váltott ki belőlem. Hirtelen nagyon picinek éreztem magam köztük. Mikor az apám fogta meg a kezem, egy picit megszorította, amolyan bátorításként. Utáltam, mikor másik bolygóra teleportálok, mert mindig felfordul a gyomrom és szédülök. Az egész érzés olyan, mintha addig forognék, amíg meg nem érkezek. Mikor megérkeztünk egy kastély tróntermében álltunk. Az érzés furcsa volt. Úgy éreztem, mintha hazaértem volna. Az egész hely egyszerre volt ismerős és idegen, veszélyes és biztonságos, régi és modern.
- Na, hogy tetszik?- mosolygott az anyám.
- Elmegy- vontam meg a vállam.- De ugye nem kell felségnek szólítanom magát?- erre a mondatra elnevette magát.
Hirtelen olyan volt az egész, mint mielőtt kiderült minden. Emlékszem milyen jó volt a közelében lenni, milyen fontos volt az elismerése és, hogy mennyire felnéztem rá. Minden gondomat elfelejtettem és felhőtlenül nevettem vele. Azelőtt...
- Hol van a szobám?- kérdeztem, már nem mosolyogtam.
- Batilda!- szólt hangosan, mire egy szolgáló sietett be a szobába.
- Felség- hajolt meg anyám előtt.
- Mutasd meg kérlek Stella hercegnőnek a lakosztályát!- a hercegnő résznél vágtam egy grimaszt, de láttam ahogy rögtön rám néz. Ma egy rövid nyakba kötős felső volt rajtam így látszott az anyajegy. Ő is észrevette, a szeme tágra nyílt és mélyen meghajolt előttem, aztán kiegyenesedett és letérdelt előttem.
- Stella hercegnő- mondta, de nem kelt fel.- Üdvözlöm a palotában, mindenben állok szolgálatára.
Kerekre tágult szemekkel néztem a szüleimre, akik nem szándékoztak segíteni, így egy dühös pillantást küldtem feléjük.
- Köszönöm, de egyenlőre csak a szobámra lenne szükségem. Kérlek állj fel és mutasd meg nekem- mosolyogtam rá, ő pedig fel kelt és elindultunk.
Ahogy több helyiségen mentünk keresztül, sok szolgálóval találkoztunk és mind letérdelt az anyajegyemet látva. Azt hiszem szereznem kell egy pulcsit. Aztán odaértünk a szobámhoz.

18.rész

Sajnálom, de mivel ideiglenesen nincs gépem, ezért ritkán tudok részt hozni.

Ez az oka annak, hogy a beígért Kevines rész késik, de ígérem, hogy nemsokára azt is felteszem addig pedig itt ez a rész, remélem tetszeni fog :) komizzatot ;)

- Szeretném megkérni a tanárnőt, hogy menjen ki!- hangom elkínzott, de határozott volt
- Stella- szólalt meg Kati néni- Ezzel orvoshoz kell menned, én már nem tudom ellátni.
- De nincs rá időm- mondtam, és közben csörgött a telefonom, gyorsan felvettem- Igen tessék?
- Jó napot Stella, az édesanyja orvosa vagyok.
- Talán történt valami?- kérdeztem ijedten
- Betudna esetleg jönni? Szeretnék önnel beszélni.
- Persze, azonnal indulok.- letettem, aztán rögtön elindultam az ofő felé, útközbe a tanárnő próbált velem beszélni, de nem nagyon sikerült... csak anyu volt előttem, nem veszíthetem el. Az öfő elengedett, és már indultam is, azonban kint találkoztam Károly bá-val.
- Hova mész Stella?- nézett rám furán
- A kórházba, az orvos szólt, hogy menjek be anyu miatt.- mielőtt észbe kaptam, már el is mondtam neki. Őszinte voltam, akaratom ellenére. Nem értettem, hogy mi történik, de ösztönösen támaszkodtam rá.
- Nem érsz be elég gyorsan. Engedd, hogy elvigyelek!- kért, és láttam, hogy komolyan gondolja
- De hát magának órája lesz.
- Majd küldök egy sms-t, hogy valami fontos közbe jött.- mondta, mintha ez természetes lenne. Fontos.. fontos lennék neki?
- Rendben, nagyon köszönöm. Kérem siessünk!- néztem rá elkínzott arccal, és már indultunk is a kórházba. Egész úton kavarogtak a gondolataim. Anyu.. vajon mi történhetett, és ugye jól van? Ugye nem történt semmi baj.. És Károly bá? Mi ez az érzés? Vajon tényleg fontos vagyok neki? Vagy esetleg...
- Megjöttünk.- szakította félbe a gondolataimat Károly bá, és valóban a kórház előtt álltunk
- Nagyon szépen köszönöm!- mondtam őszintén, majd rohantam be az épületbe. Egyenesen anyu kórterméhez rohantam, beléptem, és megpillantottam a dokit.
- Mi van az anyámmal?- kezdtem köszönés helyett
- Sajnos az állapota romlott, ha nem javul, akkor meg fog halni. Sajnálom, de nem tudunk segíteni rajta.- azzal ott hagyott anyuval. Leroskadtam a faltövébe. Nem engedtem utat a könnyeimnek, nem akartam gyengének tűnni. Kattogott az agyam, valamit tennem kell, muszáj megmentenem anyut. Mi lesz Nikivel, anyu nélkül? És velem? Nem bírnám ki. Már vagy egy órája ültem ott, amikor valaki belépett. Nem néztem fel, de éreztem ahogy leül mellém. Az a valaki átölelte a vállam és magához húzott. Biztonságot éreztem.
- Jól vagy?- hallottam az apám hangját
- Én.. öhm.. fogjuk rá- nyögtem ki nagy nehezen
- És az édesanyád?- elszorult a torkom, amikor meghallottam a kérdést
- Haldoklik.- ahogy ez a szó elhagyta a számat még jobban összehúzódtam
- Sajnálom.
- Tényleg?- a kérdés ösztönösen jött, még mielőtt végig gondoltam volna- Elnézést, nem akartam.
- Semmi baj. Egyébként, igen, tényleg sajnálom.
Egy ideig némán ültünk, aztán eszembe jutott, hogy talán mégis csak van megoldás. Talán megmenthetem anyut. Hirtelen felugrottam.
- Vissza vinne légyszíves az iskolába?- kérdeztem, a tekintetemből izzott az elszántság
- Igen, persze.- azzal ő is talpra ugrott, már a kocsiban ültünk amikor megkérdezte- Egyébként miért kell visszamennünk?
- Félre dobom a büszkeségem, és segítséget kérek. Remélem nem utasítsa vissza.- nem volt több kérdése, az út csendben telt. Mikor megérkeztünk rögtön kiugrottam a kocsiból és rohantam a testnevelőibe. Bekopogtam, és ki is szóltak, hogy szabad.
- Stella! Jól vagy? Kezeltetted a kezed?- mondta, miközben megindult felém
- Tessék?- és akkor lenéztem a kezemre. Nagyon ronda volt. Tiszta genny és vér. Teljesen elfeledkeztem róla, csak most vettem észre, hogy nagyon lüktet.- Én.. nem.. most nem ezért jöttem.
- De hát ezt azonnal kezelni kell! Mutasd! Gye..
- Kérem figyeljen rám!- szakítottam félbe- A segítségét szeretném kérni!
- Miben?- nézett rám hitetlenkedve
- Én.. szeretném megkérni, hogy segítsen meggyógyítani az édesanyámat.
- Mégis hogyan?- húzta fel a fél szemöldökét
- Régebben, amikor tanított engem, mesélt arról, hogy  Crómmiában vannak gyógyítók, akik varázslattal gyógyítanak. Talán ha elvinnénk oda, akkor meglehetne gyógyítani. Kérem!- néztem rá könyörgően
- Ez igaz. Azonban, úgy néz ki, hogy felkelés fog kitörni. Nem lenne biztonságos.
- Kérem, segítek megelőzni a felkelést, bármit. Amíg ott vagyok azt is vállalom, hogy foglalkozom a birodalom ügyeivel! Kérem!
- Rendben van, de addig oda kell költöznöd. Rendben van?- nézett rám
- Rendben, de mi lesz Nikivel? Ő is jöhet ugye?
- Igen, jöhet.
- Köszönöm.- azzal kinyújtottam a kezemet, először furcsán nézte aztán megrázta. Gyorsan kimentem és szembe találtam magam Károly bá-val.
- Na, minden oké?- mosolygott rám
- Igen, megyek Crómmiába!- mosolyogtam vissza- Maga is velünk jön?
- Szeretnéd?- erre a mondatra elgondolkodtam, pedig nem is kellett volna
- Igen szeretném- azzal hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem.- Köszönöm. Mindent köszönök.- suttogtam, miközben jó erősen magamhoz szorítottam.
- Ez csak természetes!- a hangja tele volt csodálkozással, de azért visszaölelt. Jólesett az ölelése, de mit csinálok? Nem szabad közel kerülnöm hozzá. Mi van ha mégsem az apám? Elvégre nem ez lenne az első alkalom, hogy hazudnak erről. De ha mégis ő akkor elveszítem az apámat, pedig úgy vágytam rá. Sose lehetek biztos benne. Hirtelen eltaszítottam magamat tőle.
- Én.. azt hiszem.. talán.. Mennem kell!- azzal hátra se néztem és szaladtam, szaladtam ahogy csak tudtam.

info

Sziasztok! 

Ne haragudjatok, de egy ideig szüneteltetem a blogot! Sajnos mostanában rá elég időm, és ezért eléggé összecsaptam, ami meg is látszik rajta! Még nem tudom, hogy mikor fogom folytatni.

17.rész

- Csak egy valamit szeretnék tisztázni.- szóltam nekik ridegen, ők hirtelen megfordultak.- A húgomat hagyják békén! Nem érdekel semmi, de ha a húgomnak bármi baja esik, akkor nem állok jót magamért. Most tűnjenek innen!- halkan beszéltem, de fenyegetően. Nagyon dühös voltam. Megfordultam és elindultam vissza a házba.
- Nem szégyelled magad?- kérdezte Károly bá.
- Nincs okom rá.- válaszoltam. Nem álltam meg, nem fordultam vissza.
- Pedig szerintem van!- emelte magasabbra a hangját
- Ne merészelje felemelni a hangját velem szemben.- megálltam, de nem fordultam meg.
- Mért? Kinek képzeled magadat? Hogy merészeled ezt a hangsúlyt megengedni a szüleid felé? Hogy merészelsz egyáltalán így bánni velünk? Meg kell tanulnod tisztelni minket! Hercegnő vagy az istenért! Egyszer majd egy országot kell irányítanod!- kiabálta, mire hirtelen megfordultam
- Először is a szüleim felé valóban nem engedhetem meg ezt a hangnemet, de nekem csak anyám van, aki nem maga.-néztem a tanárnő felé, Károly bá már közbe akart szólni, de egyetlen pillantással elnémítottam.- Maguk csak két tanár akik megpróbáltak bepofátlankodni az életembe! Nem tudom, hogy mit várt. Lehet, hogy azt várta, hogy majd egyszerűen a nyakukba ugrom és együtt örülünk, mint egy család. Ha így gondolta akkor túl sok filmet néz.- hangom rideg volt, nem árult el semmi érzelmet, már már lenéző- Tiszteletet kéne tanulnom? Semmi szükség rá. Tiszteletet mutatok azok iránt akiket tisztelek, mert ők megérdemlik. Sajnálom, de maguk nem tartoznak közéjük.- megfordultam aztán elindultam a ház fele, aztán megtoppantam.- Ami pedig a hercegnős dologhoz tartozik. Nem vagyok hercegnő! Ezt gyorsan verjék ki a fejükből! Én nem fogok egy országot irányítani! Nekem a húgomat kell irányítanom az elkövetkezendő időkben! Ohh- néztem hátra rájuk- és köszönöm a kérdést az anyám nem halt meg, és igen megfog gyógyulni.- mondtam nekik gúnyosan, mert valóban zavart, hogy meg sem kérdezték
- Várj!- szólt utánam a tanárnő
- Mire?- a kezem már a kilincsen volt
- Szeretnék annyit elmondani, hogy ahogyan eddig feltűnhetett, mostanáig állandóan könyörögtem neked. Befejeztem! Nem könyörgök neked. Mostantól hagyok neked teret, úgy viselkedek veled mint a tanárod. Ha rád erőszakolom magam, akkor soha sem fogsz megbocsájtani nekem.
- Köszönöm-  biccentett, örültem, hogy többet nem könyörög nekem, nem hatottak meg a könnyei, sem a fájdalma.- de ne reménykedjen!
- Ennyi?- szólt Károly bá, hát komolyan mondom, sose jutok be?
- Tessék?- néztem rá
- Ennyit szeretnél mondani a szüleidnek? Kegyetlen vagy! Én is ma tudtam meg, hogy van egy lányom, de én örültem neki! Te meg eltaszítasz magadtól!
- Igen, ennyi! Elmondtam mindent ami az elkövetkezendő 2 évre vonatkozik!- válaszoltam
- 2 év?- kérdezték egyszerre
-  Igen, utána leérettségizek és elballagok! Soha többé nem fogunk találkozni.- azzal bementem a házba.
Bent megálltam a tükör előtt. Láttam ahogyan egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Letöröltem és többnek nem engedtem utat. Felmentem a szobába, az ágyra pillantottam és elmosolyodtam, Niki már aludt. Elakartam menni futni, de már sötét volt és nem szerettem volna egyedül hagyni a húgomat. Majd holnap megbeszélem vele. Miután lemosakodtam és rendbe tettem magam, fáradtan dőltem el az ágyban. Hirtelen bevillantak a nap eseményei. Amikor megtudom, hogy ki az apám, az apám hazavisz, anyu amikor eltalálják, Károly bára bízom a húgom, anyu amikor elviszi a mentő, anyuval viccelődünk, hazaérek és eláraszt a düh, az a hatalmas erő amit érzek, Niki lenyugtat, a beszélgetésem a "szüleimmel". Hatalmas erő kellett, hogy ne sírjam el magam, amíg beszéltem velük. Nagyon fájt, elvégre az apám legalábbis állítólag. Vajon tényleg az apám? Vagy megint csak hitegednek? Nem lehetek gyenge, menni fog.
Már szerda volt. Anyut nehéz volt helyettesíteni. Másnap beszéltem Nikivel, nehezen, de megértette, hogy anyu egy ideig nem lesz itt. Sírt egy kicsit, és utána ugyanúgy vidám lett. Hiába a kicsik kiszámíthatatlanok. Most én csináltam minden házimunkát. Be kellett látnom, hogy a főzés nem az erősségem. Tésztát akartam kifőzni, de amikor a forró vizet vettem le a tűzhelyről, az egyik kezem megcsúszott és a jobb csuklómat leöntöttem forró vízzel. Leégett róla a bőr, iszonyúan fájt. Gyorsan elláttam magam, de orvoshoz menni nem volt időm. Az elmúlt 2 napban az iskola orvos kezelte a sebemet. Ami a kaját illeti, megmaradtam a rendeléseknél. Ma bekötözött kézzel indultam el. Nikit elvittem a suliba, aztán én is mentem, tesivel kezdtünk. Nem vittem felszerelést, mivel ha megmozdítottam, akkor olyan éles fájdalom nyílalt bele, hogy úgy éreztem belehalok. Miának nem mondtam el semmit, de végül úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, mert ennyivel tartozom.
- Mia!- gyorsan férre hívtam és mindent elmondtam neki.
- Uhh, nagyon fáj?- nézett a kezemre
- Csak ha megmozdítom, de akkor nagyon.- vágtam egy grimaszt
- Szólnod kéne egy felnőttnek!
- Mi? Nem! Akkor Nikit addig elvinnék egy otthonba, amíg anyu fel nem épül, és engem is!- mondtam riadtan- Ígérd meg, hogy senkinek se szólsz!!
- Nyugi! Megígérem, de segítségre van szükséged!- mondta határozottan, hűh nem is tudtam, hogy ilyen határozott tud lenni.
- Nem! Megoldom egyedül, elég erős vagyok!- győzködtem magamat is, mire vagyok jó, ha még ez se megy?
- Tudom, hogy elég erős vagy, de legalább én had segítsek neked, rendben?- nézett a szemembe
- Nem, ez nem a te terhed. Nem sok időről van szó, megoldom.- biccentettem felé
- Nekem ez nem teher, anyuék alig vannak itthon, majd szólok nekik, hogy nálad leszek.- azzal választ sem várva felállt, és ment a tornaterembe, nekem van a legjobb barátnőm a világom!
- Ma távolugrást mérek!- szólt a tanárnő, és valóban még csak rám se nézett- Menjetek ki az udvarra!- az egész osztály kitódult az udvarra, én nem álltam be a sorba, hanem a gödör mellé mentem. Kijött a tanárnő is, végignézett rajtam.
- Hát te? Mért nem tesizel?- nézett rám szigorúan, furcsa volt
- Megrántottam a csuklóm- mutattam fel a bekötözött kezemet, nem akartam elárulni az igazat
- Értem, de az ugráshoz nem kell a csuklód. Állj be a sorba!- mutatott a sorra, mindenki furcsán nézett, senki nem látta még ilyennek
- De..- kezdtem volna, mire közbevágott
- Talán van felmentésed?- teljesen leképedtem, elvégre nagyon jól tudta, hogy anyu kómában van
- Nincs.- válaszoltam, a szemem villámokat szórt, de neki meg se kottyant... mi történhetett?
- Nem kivételezek senkivel! Állj be a sorba.- mondta, és már el is kezdte a felmérést. Senki nem figyelt oda, mert teljesen el volt képedve a tanárnő kegyetlenségén. Tudták, hogy valami nem okés. Úgy döntöttem azért is ugrok, majd az iskola orvos kitisztítja, ha szépen megkérem. Én következtem. Mia aggódva nézett rám.
- Mehet- kiabálta a tanárnő. Elkezdtem futni, majd elrugaszkodtam és ugrottam. Hamar vége volt, de éreztem, ahogyan a homok bemegy a kötés alá. Iszonyúan fájt, vágtam egy grimaszt, aztán észbe kaptam és rendeztem az arcvonásaimat. A csuklóm úgy fájt, mintha újra és újra leforráznám. Még 3x ugrottam, de nem tudtam, hogy meddig bírom rezzenéstelen arccal. Végig kellett bírnom, nem mutathattam magam gyengének.
- Hogy bírod?- kérdezte Mia
- Jól vagyok!- mosolyogtam rá erőtlenül- Ati mennyi van még?- néztem Atira
- 10 perc.- válaszolt. 10 perccel később kicsengettek, és én rohantam a sulidokihoz, ami ott volt a tanári mellett. A tanárnő pont látta amikor kopogtam.
- Hát te?- nézett rám
- Semmi köze hozzá.- néztem rá. A kezem már nagyon fájt és lüktetett.
- Szabad!- szólt ki Kati néni. Benyitottam és bementem.- Stella hát te? Baj van a sebbel?- ijedten néztem a nyitott ajtóra ami mellett a tanárnő állt. Gyorsan becsuktam az ajtót.
- Bejöhetek én is?- nyitott be a tanárnő, tudtam, hogy innen nem küldhetem ki. Eszembe jutott, hogy inkább kimegyek, de ez a seb már nem bírta volna ki.
- Persze.- mondta Kati néni- Stella mi történt?
- Öhm.. én.. a..- nyögtem, de végül a fájdalom meggyőzött- Szeretném megkérni, hogy tisztítsa ki a sebemet.
- Mért? Mi történt?- kérdezte, majd választ se várva leültetett és elkezdte szétszedni a kötést. Mikor szétszedte, felsikkantott. A sebem nagyon csúnya volt, begennyesedett és eléggé véres volt.- Mit csináltál?- nézett rám. Én pedig megfordultam és ránéztem a tanárnőre. Teljesen le volt képedve, az arcán ijedség látszott. Láttam rajta, hogy magát hibáztatja.
- Stella, én..- kezdte, de közbevágtam.
- Szeretném megkérni a tanárnőt, hogy menjen ki!

16.rész

Sziasztok, légyszi komizzatok és szavazzatok.

Ohh és hozzátenném azt, hogy ha Kevinre szavaztok, az nem azt jelenti, hogy Kevin feltámad! Azt jelenti, hogy az eddigi időket tömören az ő szemszögéből írom le. ;)

Bementünk a kórházba. Az orvosok bevitték anyut a vizsgálóba. Fél múlva kijött a doki.

- Maga a hozzátartozója?- nézett rám

- Igen... a lánya vagyok. végül is az voltam- Hogy van az anyám?

- A szúrt seb nagyon mély, de van rá egy új módszer, amivel meggyógyíthatjuk.

- És pedig?- nem értettem mért késlekedik

- Nos, általában azért hallnak sokan bele egy ilyen mély sebbe, mert az szervezetük nem képes egyszerre gyógyulni és elvégezni a szükséges életfolyamatokat. Ha mesterségesen kómába tesszük, akkor csak egy folyamatot kell elvégeznie a szervezetnek. Így meggyógyul, de a kómából csak akkor ébred fel, ha teljesen felépül. 

- És fel fog épülni?

- 90% rá az esély, hogy felfog.- bólintott a doki- De szükség van a maga beleegyezésére.

- Rendben van, de előtte beszélhetnék vele?

- Igen, de maximum 3 percet.

- Köszönöm.

Már rohantam is be anyuhoz. Borzalmas állapotban volt. Felém fordította a fejét. Letérdeltem az ágya mellé, és megfogtam a kezét.

- Nem lesz semmi baj, anyu. Minden rendben lesz. El fognak altatni, de mikor meggyógyulsz, én itt foglak várni téged.

- Itt?- nézett rám

- Nem pont itt- mosolyogtam el- Akkor már nem az intenzíven leszel.

- Kérlek addig nagyon vigyázz Nikire.

- Meglesz. Használd ki ezt a pihenőt, amíg csak aludnod kell, mert utána egy gigantikus szülinapi bulit kell szervezned nekem.- mondtam, mire elnevette magát.

- Értem, a bankkártyádra utalj pénzt a számlámról, de aztán nehogy vegyél közbe egy új házat a nevemre.- viccelődött velem.

- Oké, majd az én nevemre veszem.- csodálatos volt hallani, ahogy nevetett, őszintén és nem erőltetetten.

- Lefogadom, hogy amint kilépsz innen, hívod a haverokat, hogy az öreglány egy ideig nem zavar, mehet a buli.- elnevettem magam

- Ha felépültél, kövesd a buli hangját és hazatalálsz.- kacsintottam rá.

- Khm.- hátranéztem és az orvost pillantottam meg.-  Idő van- bólintottam

- Használd ki a váratlan jött szabadságot.- mondtam, és megpusziltam a homlokát. Elindultam az ajtó felé, de visszanéztem rá. Már altatták, de még vissza szóltam neki- Hamar épülj fel, mert különben nem kapsz meghívót a szülinapomra.- néztem rá szigorúan

- Nekem nincs szükségem meghívóra, én VIP vendég vagyok.- nevetett, és nevetéssel az arcán altatták mély kómába.

Kimentem a folyosóra és leültem egy székre. Megértettem anyu üzenetét. Azt szeretné, ha vidám lennék, hogy úgy fogjam fel ezt az egészet, mintha elutazott volna valahová egy hétre. Még ilyen fájdalmak közt is csak nevettünk együtt, pár pillanatig el is felejtettem, hogy hol vagyunk. Mintha csak otthon ülnénk a kanapén és nevetnék. Egymáson és saját magunkon ugyan úgy. Nem leszek szomorú, erős vagyok és mindent kibírok. Hazamentem Otthon égtek a villanyok. Bementem a házba és Niki azonnal odafutott hozzám és megölelt. Felkaptam az ölembe és a válla fölött körül néztem. Nem csak Károly bát pillantottam meg, hanem a tanárnőt is.

- Maga mit keres itt?- förmedtem rá. Éreztem ahogy az anyajegy izzik, mintha ki akarna belőle törni valami.- Azonnal menjen innen!

- Hagyd Stell.- szólt Niki- Nagyon sokat játszottunk.- nevetett rá a tanárnőre, majd leugrott az ölemből, és én döbbenten néztem utána. Átfutott a szobán és felugrott a tanárnő ölébe. Egyszerre hatalmas haragot éreztem, láttam Nikit amint megöleli a tanárnőt. A C betű egyre jobban izzott. Éreztem a dühöt és a hatalmas mágiát, mintha ez az anyajegy lepecsételte volna egy borítékba ami most akar kinyílni.

- Niki menj fel a szobádba légyszíves- higgadtságot erőltettem a a hangomra.- Maga pedig kérem jöjjön ki.- A szememmel undort, megvetést és haragot küldtem felé. Láttam az arcán, hogy megértette a néma üzenetet.

- De Stell, én nem szeretnék...

- Niki most!- vágtam közbe. Niki tudja, hogy vele sose vagyok ilyen. Bár kissé megsértődhetett, de megértette, hogy most nem vitatkozhat és hogy nekem nagyon fontos, hogy felmenjen. Felment, de a tanárnő nem mozdult.- Azt mondtam, hogy jöjjön velem.- néztem rá

- Stella kérlek...- kezdte de nem hagytam befejezni. Varázslattal kitaszítottam az ajtót.

- STELLA FEJEZD BE!- üvöltött rám Károly bá. Talán tényleg messzire mentem, de nem tudtam uralkodni az erőmön. A harag irányított.Úgy éreztem a harag és az a hatalmas erő mindjárt kitör. és annak nem lenne jó vége.- Ezt nem teheted meg.

- Hagyjon békén.- szóltam hozzá ridegen.- Maga távozzon- mutattam Károly bára.- Maga pedig jöjjön ki, van némi beszélni valóm magával.- mutatta a tanárnőre. Ránéztem az anyajegyre. Zölden izzott. A tanárnő is észre vette, láttam a félelmet az arcán, de Károly bá nem. Ő teljesen ledöbbent. 

- Nem viselkedhetsz így velünk! A szüleid vagyunk az isten szerelmére!- még mindig emelt hangon beszélt- TISZTELETET KELL TANULNOD!- üvöltött rám. És kész akkor és ott elvesztettem a fejem. Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Az anyajegy úgy fájt mintha most égetnék oda vassal. úgy éreztem, mintha a dühöm szivárgott volna ki belőle.

- Stella! Stella, hallasz engem?- kiabált a tanárnő.- Stella, nyugodj meg! Már megyünk! Már megyünk is.- elindultak az ajtó felé én becsaptam azt. Ijedten néztek rám, mindketten. Elborult az agyam. Éreztem ahogyan szép lassan elhagyja a lábam a földet. Már kész káosz volt. Körülöttem robbantak fel a tárgyak. És akkor éreztem, hogy valaki átöleli a derekamat. Lenéztem rá. Niki volt az. A szívem összeszorult. Nem láthat így! Nem hagyhatom. Ő és anyu nekem a legfontosabb nekem. Meg kell védenem Nikit mindentől és mindenkitől, még magamtól is. Szép lassan visszaereszkedtem a földre. Nehéz volt, de lenyugodtam. Niki miatt, a kishúgom miatt. Kitisztult a fejem.

- Stella- indult meg felém a tanárnő

- Hagyjon békén. Most felmegyek és lefektetem Nikit. Maguk addig kint az ajtó előtt megvárnak.- nem néztem a szemükbe, de a hangom rideg és tekintély parancsoló volt. - Gyere Niki.- azzal felkaptam az ölembe és elindultunk az emeletre. Lefektettem az ágyba.

- De hát ez nem az én szobám.- nézett rám furán

- Nem, ma aludhatsz velem, az én szobámba.- mosolyogtam rá- Most lemegyek és miután visszajöttem beszélgetünk, rendben?

- Anyáról?- kérdezte hirtelen

- Mit tudsz anyuról?- ha az a két ember teletömködte a fejét hülyeségekkel, én nem állok jót magamért.

- Hát az a néni, azt mondta, hogy megsebesült és, hogy vallásos a valamije.- nézett rám

- Valószínűleg arra célzott, hogy válságos az állapota.- mosolyogtam rá- Most lemegyek és utána mindent megbeszélünk.- azzal lementem.

Mikor leértem nem volt senki a nappaliban. Ettől egy kicsit lenyugodtam. Kimentem a kertbe és ott találtam őket. Háttal álltak.

- Csak egy valamit szeretnék tisztázni.- szóltam nekik ridegen. Ők hirtelen megfordultak.

15.rész

Ott állt előttem Károly bá.
- Ez most valami vicc akar lenni? Mert ha igen, akkor elég rossz.- néztem mindkettőjükre.
- Ez nem vicc.- nézett rám a tanárnő. Semmit sem értettem.
- Ez már kezd beteges lenni. Az összes tanár hidegen hagyott, nem éreztem semmit sem feléjük. Semlegesek voltak a számomra.-néztem rájuk. Ez a hír egy kicsit letaglózott.- Erre van 2 tanár, az egyik szimpatikus nekem, a másikat meg ki nem állhatom.Már bocsánat.- néztem Károly bára, aki csak legyintett egyet.- Erre ők lennének a szüleim?  Mint valami sorozat. Eléggé ironikus az élet, nem gondolják? Viszont tudják mi a különbség a sorozat és e között?- mindketten megrázták a fejüket.- Az, hogy ennek a történetnek nem Happy End a vége.- azzal kimentem és elindultam haza. Már május volt és meleg napsütésben indultam el. Egy valamiben igaza volt a tanárnőnek, elhagytam magamat. Annyira próbáltam kizárni a külvilágot, hogy bántottam azokat akiket szerettem. Ez nem történhet meg többet. Mostantól jobban odafigyelek a tesómra, a barátaimra és főként az édesanyámra. Hétvégén pedig tartok egy szülinapi bulit, hogy megint közelebb legyek a barátaimhoz. A buszt már nem értem volna el, ezért nem siettem. 18 km-re lakok a sulitól, ezért elég nehéz lenne gyalog hazamenni, farmerben és táskával pedig nem szeretek futni. Gondolatomba mélyedve lépkedtem, mikor megállt mellettem egy fekete autó. Kiszállt belőle Károly bá. Furán néztem rá, mert nem számítottam, hogy utánam jön. Ijedten benéztem az kocsiba.
- Nyugodj meg, nincs benne senki.- megnyugodtam
- Mért jött utánam?- néztem rá még mindig furán.
- Mert úgy gondolom, hogy beszélgetnünk kéne.- tárta szét a karját, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Egy halvány mosolyt is megeresztett, de látva az arcomat, gyorsan leolvadt róla.
- Mégis miről?- normális ez az ember?- gondoltam magamba. Láttam, hogy eléggé zavarban van.
- Hát erről az egészről. Mindkettőnknek fura ez a kialakult helyzet, de valahogy meg kell oldani.
- Igaza van. Itt a megoldás: Maga úgy tesz mintha nem tudna semmiről. Ott van magának a lánya és a felesége. Rám nincs szükség. Egyszerűen felejtse el amit ma megtudott és ígérem, hogy én is így teszek.- biccentettem, majd indultam tovább, de nem tágított. Jajj, a makacsság valami családi vonás?
- Nekem nem tetszik ez a megoldás. Kérlek szállj be a kocsiba, elviszlek- mutatott a kocsijára.
- Köszönöm inkább busszal megyek.
- Mikor megy a buszod?
- Egy óra múlva.- feleltem bosszúsan.
- Gyere hazaviszlek. Kérlek!- végül is legalább 10 perc múlva otthon leszek. Ha busszal megyek lehet, hogy a buszig traktálna engem minden félével.
- Oké.- sóhajtottam és beszálltam.- De semmi kerülő út! Egyenesen haza megyünk! Ugye? 10 perc és kész.
- Rendben van.- emelte fel a kezét boldogan. Azzal elindultunk.
- Mért viselkedik így velem?- kérdeztem hirtelen.
- Hogy viselkedem?- mosolygott.
- Hát így!- mutattam a mosolygós arcára.
- Hogy kéne viselkednem? Hiszen a lányom vagy.
- Mért örül ennek ennyire?- ezt nem igazán értettem.
- Nem tudom. Mert egy klassz lány vagy. Ráadásul az én lányom.- ez az ember biztos, hogy beverte a fejét.
- Ez most komoly? Eddig utált engem, én sem bírtam magát. Most meg már a lánya vagyok és mosolyog? Pfff. Gyorsan változik a véleménye.- lassított majd megállt a házunk előtt. Félre állt a kocsival, de az ajtót bezárta, hogy ne tudjak kimenni.
- Figyelj rám Stella. Nem utáltalak, de volt benned valami, ami mintha vonzott volna feléd. Megijedtem tőle, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy ne kerüljek közel hozzád. Most már látom, hogy hiba volt. Elvégre azt hitted utállak és te is utáltál eng...
- Honnan veszi, hogy most már bírom?- vágtam közbe értetlenül, kissé beképzelt egy hapsi.
- Hát elvégre az apád vagyok. Csak nem utálod az apádat.- nézett rám reménykedve.
- Nincs szükségem apára.- vágtam rá
- Megértem, hogy min mentél keresztül az utóbbi hónapokban, de...
- Kérem ne tegyen úgy mintha ismerne!- utáltam mikor bárki is azt gondolta, hogy ismer engem.- Maga semmit sem tud rólam, ahogyan én se magáról.
- Nos ezen könnyen változtathatunk.
- Valóban- néztem a szemébe.- azonban én nem szeretnék.- megpróbáltam kiszállni, de nem ment.- Most viszont választhat. Vagy kinyitja az ajtót vagy kirobbantom.- mélyen a szemébe néztem. Nem bírta, felsóhajtott és kinyitotta nekem.
- Stell!- pont akkor jött meg anyu.
- Szia anyu.- mosolyogtam és erősen magamhoz szorítottam, mikor kiszállt a kocsiból. Már mentünk volna be, de akkor hirtelen egy ember ugrott elő a semmiből. Egy tűzgolyót dobott felém, de elvétette és anyut találta el. Hirtelen haragból egy tűzgolyót dobtam felé. Eltaláltam és az a valami felrobbant. Anyu fölé hajoltam. Hatalmas égett sem volt a hasán. Károly bá oda ugrott mellém.
- Segítsen! Könyörgöm segítsen.- rimánkodtam neki. Az arca nagyon komoly volt gondolkozott.
- A mentőket már hívtam. Figyelj rám Stella! Szedd össze minden erődet és gondolj anyukád gyógyulására! Világos?- bólogattam, nehéz volt, de nem sírtam.- A kezedet tedd a seb fölé.- Így tettem és a kezemből kékfény tört elő. Húú. Ámultam. A seb egyre csak gyógyult. Végül egy szúrt seb lett belőle,ez is nagyon komoly volt, de már nem ment jobban. Megjött a mentős. Odaléptem Károly bához.
- Köszönöm.- suttogtam és megöleltem. Jó erősen magamhoz szorítottam. Aztán észbe kaptam és elhúzódtam tőle.- Kérhetek egy szívességet?- néztem rá.
- Természetesen.
- Tudna vigyázni a húgomra, amíg bemegyek anyuval? Sietek vissza.- ígértem meg.
- Rendben van.- egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán nem kéne rábíznom Nikit, de nem volt más választásom. Be mentem a mentővel a kórházba.

14.rész

Ne haragudjatok, hogy mostanában alig hoztam részeket, de nem volt időm, amiatt a hülye suli miatt. De itt van a 14.rész! Emellett szavazzatok, hogy kinek a szemszögéből írjak egy részt.

Már 1 hónapja volt, hogy Kevin meghalt. Azóta senki nem látott tőlem semmi érzelmet, és nem is fognak. A baleset utáni nap reggel úgy ébredtem, hogy a fejem a mellkasára döntöttem. Egy ideig csak néztem a halott testét. Úgy éreztem, hogy azzal, hogy ő elment, elvitte magával az érzelmeimet. Nem engedem, hogy még egyszer bárki sírni lásson. Nem fogja soha többet elhagyni egy könnycsepp sem az arcomat. Nem engedhetem, Kevin volt az egyetlen aki láthatta az igazi arcom, azt a lányt aki legbelül vagyok, mert ő elő tudta csalogatni azt a Stellát. Most viszont már senki nem fogja ezt látni. Senki. Letöröltem az arcomat és elteleportáltam Kevin testével együtt. Elmondta mindent az apjának és mindent az én anyámnak és Miának. A többieknek akik nem tudták az igazat, azt mondtuk, hogy egy autóbaleset történt. A temetésen sem ejtettem egy könnycseppet sem. Elhatároztam, hogy egy rideg géppé változok. A szünetekben csak ültem a a többiek közt és zenét hallgattam. Régen imádtam a zenét, mások azt mondták, hogy nagyon jó hangom van. Indulni akartam egy tehetség kutatón, de már nem érdekelt a zene. Tesi óra volt, a tanárnő behívott, hogy beszéljen velem egy versenyről, amin nem akartam indulni. Ezen túljutottunk, már mentem volna ki, de akkor utánam szólt:
- Nem kerülgetheted folyamatosan!
- Én nem kerülgetek semmit- válaszoltam ridegen.
- Tudom, hogy meg akarod kérdezni.
- Mégis miről beszél?- az arcom nem árult el semmi érzelmet, nem engedtem.
- Mért nem kérdezed meg?- nézett a szemembe- Mi az oka annak, hogy egy hete tudod és még csak fel sem tetted a kérdést? Mért nem kérdezted meg, hogy ki az apád?
- Mert nem érdekel.- válaszoltam, és nem hazudtam, már nem érdekelt.- Mert nem kell nekem ez az egész világ, nem kell maga, nem kell az apám, nem kell a trón, semmi.- ránéztem, majd kimentem, de utánam jött.
- Várj! Kérlek, szeretnék veled beszélgetni.- nézett rám könyörgően.
- Én viszont nem akarok.- a hangom nem árult el érzelmeket.
- Kérlek, beszélgessünk.
- Mért akarja ezt annyira?
- Mert szeretlek és szeretnék veled beszélgetni, szeretnélek jobban megismerni.- nézett rám.
- Én viszont nem szeretném ha jobban megismerne.
- Kérlek, csak 10 percet adj, utána nem zargatlak.-kérlelt.
- Rendben van.- bementünk és leültem abba a fotelbe, amiben fél éve még nagyon sokat ültem. Vártam és kérdőn néztem rá.
- Megváltoztál.- kezdett bele
- Valóban, már nem vagyok hiszékeny vagy gyenge.- vágtam rá hevesebben, mint szerettem volna
- Én nem így gondolom.- rázta meg a fejét- Te sose voltál se gyenge, se pedig hiszékeny. Most is úgy viselkedsz, mintha már túltetted volna magad Kevinen,- nézett a szemembe- de valójában belül ordítasz, mert hiányzik, mert elvették tőled, mert elment és mert úgy érzed, hogy egyedül maradtál.- igaza volt. Elkaptam a tekintetem, mert nem akartam a szemébe nézni, nem akartam megerősíteni.- De nem maradtál egyedül Stella!- határozott volt.- Még ha engem nem is fogadsz el, még ha el is taszítasz engem, én itt vagyok neked. Ott van neked a másik anyád, ott van a húgod és legfőképpen ott van neked Mia is.- itt csodálkozva kaptam fel a fejem.- Igen, tudom, hogy mindent elmondtál neki.- válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet.- Mióta elmondtad neki, ő folyamatosan gyűlölködve néz rám, ha beszélek akkor meg grimaszokat vág. Régen nem csinálta ezt. És ott lesz neked még valaki, akiben megbízhatsz.
- Mégis kire gondol?- csodálkoztam el
- Az apádra.- mélyen a szemébe néztem és ő is így tett.- Ő nem tudta, hogy te létezel, egy éjszaka túl sokat ittunk és akkor csaltam meg Nicket. Bántam, de örültem, mikor megtudtam, hogy gyermekem fog születni, tudtam, hogy ő az apa.
- Szóval most hirtelen meg akarja mondani, hogy ki az apám?- néztem rá ridegen és gyűlölettel tele.
- Igen megszeretném. Hiba volt amikor hagytam, hogy azt hidd, hogy Nick az apád és, hogy nem árultam el az igazat, de az igazi apádnak felesége és gyereke van, nem tudtam, hogy, hogyan mondjam el neked és neki. Úgy gondoltam, hogy ketten is jól megleszünk.
- Ketten? Úgy gondolta, hogy ha elmondja, hogy maga az anyám, én majd sírva a nyakába borulok? Hogy mindent elfelejtek és boldogan élünk Crómmián? Maga teljesen megőrült.- a szavakat halkan szinte suttogva mondtam, nem volt benne semmi, semmi érzelem.
- Reménykedtem benne, és még mindig reménykedem, elvégre az anyád vagyok.
- Az anyám? Hogy nevezheti  magát egy nő anyának, mikor eldobta magától a gyermekét? Nem volt ott az eddigi életem fontos pillanatainál! Nem maga volt az a nő akire rábíztam a titkaim.- még mindig halk volt a hangom.- Maga számomra egy olyan mint egy idegen, aki találomra rám mutatott és közölte, hogy az anyám. Nem vagyok magára kíváncsi. És az apámra sem vagyok. Egyikükre sincs szükségem, és maguknak sincs rám. Elvégre 16 évig megvoltak nélkülem, ezután is meglesznek.
- Igazad van, nem voltam ott, de ezután ott szeretnék lenni életed minden fontos pillanatánál. És nem csak én. Elmondtam az apádnak mindent, bár neki nincs varázsereje, mégis tud mindenről. Tudott Crómmiáról és tudott arról amit tettem, csak azt nem tudta, hogy te az ő lánya vagy. Elítélt amikor megtudta, hogy mit tettem a gyermekemmel, aztán szép lassan megértett és nem ítélkezett. Most viszont tegnap este elmondtam neki, hogy ő az apád. Megdöbbent, majd nem akarta elhinni, aztán mikor felfogta, megkérdezte, hogy jól vagy-e, és azonnal látni akart. Azt nem tudja, hogy te vagy a lánya, csak azt, hogy van egy közös lányunk, viszont nem sokára ideér, mert szeretne megismerni.
- Én viszont nem szeretném megismerni.- azzal felálltam, de akkor kopogtak az ajtón.
- Szabad.- szólt ki a tanárnő. Kinyílt az ajtó és bejött a férfi.
- Maga mit keres itt?- néztem rá furán.
- Te lennél a lányom?- nézett rám.- Stella lenne a lányom?- ezúttal a tanárnőre nézett.
- Stella, ő itt az apád.- hogy mi? Nem az kizárt!