18.rész

Sajnálom, de mivel ideiglenesen nincs gépem, ezért ritkán tudok részt hozni.

Ez az oka annak, hogy a beígért Kevines rész késik, de ígérem, hogy nemsokára azt is felteszem addig pedig itt ez a rész, remélem tetszeni fog :) komizzatot ;)

- Szeretném megkérni a tanárnőt, hogy menjen ki!- hangom elkínzott, de határozott volt
- Stella- szólalt meg Kati néni- Ezzel orvoshoz kell menned, én már nem tudom ellátni.
- De nincs rá időm- mondtam, és közben csörgött a telefonom, gyorsan felvettem- Igen tessék?
- Jó napot Stella, az édesanyja orvosa vagyok.
- Talán történt valami?- kérdeztem ijedten
- Betudna esetleg jönni? Szeretnék önnel beszélni.
- Persze, azonnal indulok.- letettem, aztán rögtön elindultam az ofő felé, útközbe a tanárnő próbált velem beszélni, de nem nagyon sikerült... csak anyu volt előttem, nem veszíthetem el. Az öfő elengedett, és már indultam is, azonban kint találkoztam Károly bá-val.
- Hova mész Stella?- nézett rám furán
- A kórházba, az orvos szólt, hogy menjek be anyu miatt.- mielőtt észbe kaptam, már el is mondtam neki. Őszinte voltam, akaratom ellenére. Nem értettem, hogy mi történik, de ösztönösen támaszkodtam rá.
- Nem érsz be elég gyorsan. Engedd, hogy elvigyelek!- kért, és láttam, hogy komolyan gondolja
- De hát magának órája lesz.
- Majd küldök egy sms-t, hogy valami fontos közbe jött.- mondta, mintha ez természetes lenne. Fontos.. fontos lennék neki?
- Rendben, nagyon köszönöm. Kérem siessünk!- néztem rá elkínzott arccal, és már indultunk is a kórházba. Egész úton kavarogtak a gondolataim. Anyu.. vajon mi történhetett, és ugye jól van? Ugye nem történt semmi baj.. És Károly bá? Mi ez az érzés? Vajon tényleg fontos vagyok neki? Vagy esetleg...
- Megjöttünk.- szakította félbe a gondolataimat Károly bá, és valóban a kórház előtt álltunk
- Nagyon szépen köszönöm!- mondtam őszintén, majd rohantam be az épületbe. Egyenesen anyu kórterméhez rohantam, beléptem, és megpillantottam a dokit.
- Mi van az anyámmal?- kezdtem köszönés helyett
- Sajnos az állapota romlott, ha nem javul, akkor meg fog halni. Sajnálom, de nem tudunk segíteni rajta.- azzal ott hagyott anyuval. Leroskadtam a faltövébe. Nem engedtem utat a könnyeimnek, nem akartam gyengének tűnni. Kattogott az agyam, valamit tennem kell, muszáj megmentenem anyut. Mi lesz Nikivel, anyu nélkül? És velem? Nem bírnám ki. Már vagy egy órája ültem ott, amikor valaki belépett. Nem néztem fel, de éreztem ahogy leül mellém. Az a valaki átölelte a vállam és magához húzott. Biztonságot éreztem.
- Jól vagy?- hallottam az apám hangját
- Én.. öhm.. fogjuk rá- nyögtem ki nagy nehezen
- És az édesanyád?- elszorult a torkom, amikor meghallottam a kérdést
- Haldoklik.- ahogy ez a szó elhagyta a számat még jobban összehúzódtam
- Sajnálom.
- Tényleg?- a kérdés ösztönösen jött, még mielőtt végig gondoltam volna- Elnézést, nem akartam.
- Semmi baj. Egyébként, igen, tényleg sajnálom.
Egy ideig némán ültünk, aztán eszembe jutott, hogy talán mégis csak van megoldás. Talán megmenthetem anyut. Hirtelen felugrottam.
- Vissza vinne légyszíves az iskolába?- kérdeztem, a tekintetemből izzott az elszántság
- Igen, persze.- azzal ő is talpra ugrott, már a kocsiban ültünk amikor megkérdezte- Egyébként miért kell visszamennünk?
- Félre dobom a büszkeségem, és segítséget kérek. Remélem nem utasítsa vissza.- nem volt több kérdése, az út csendben telt. Mikor megérkeztünk rögtön kiugrottam a kocsiból és rohantam a testnevelőibe. Bekopogtam, és ki is szóltak, hogy szabad.
- Stella! Jól vagy? Kezeltetted a kezed?- mondta, miközben megindult felém
- Tessék?- és akkor lenéztem a kezemre. Nagyon ronda volt. Tiszta genny és vér. Teljesen elfeledkeztem róla, csak most vettem észre, hogy nagyon lüktet.- Én.. nem.. most nem ezért jöttem.
- De hát ezt azonnal kezelni kell! Mutasd! Gye..
- Kérem figyeljen rám!- szakítottam félbe- A segítségét szeretném kérni!
- Miben?- nézett rám hitetlenkedve
- Én.. szeretném megkérni, hogy segítsen meggyógyítani az édesanyámat.
- Mégis hogyan?- húzta fel a fél szemöldökét
- Régebben, amikor tanított engem, mesélt arról, hogy  Crómmiában vannak gyógyítók, akik varázslattal gyógyítanak. Talán ha elvinnénk oda, akkor meglehetne gyógyítani. Kérem!- néztem rá könyörgően
- Ez igaz. Azonban, úgy néz ki, hogy felkelés fog kitörni. Nem lenne biztonságos.
- Kérem, segítek megelőzni a felkelést, bármit. Amíg ott vagyok azt is vállalom, hogy foglalkozom a birodalom ügyeivel! Kérem!
- Rendben van, de addig oda kell költöznöd. Rendben van?- nézett rám
- Rendben, de mi lesz Nikivel? Ő is jöhet ugye?
- Igen, jöhet.
- Köszönöm.- azzal kinyújtottam a kezemet, először furcsán nézte aztán megrázta. Gyorsan kimentem és szembe találtam magam Károly bá-val.
- Na, minden oké?- mosolygott rám
- Igen, megyek Crómmiába!- mosolyogtam vissza- Maga is velünk jön?
- Szeretnéd?- erre a mondatra elgondolkodtam, pedig nem is kellett volna
- Igen szeretném- azzal hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem.- Köszönöm. Mindent köszönök.- suttogtam, miközben jó erősen magamhoz szorítottam.
- Ez csak természetes!- a hangja tele volt csodálkozással, de azért visszaölelt. Jólesett az ölelése, de mit csinálok? Nem szabad közel kerülnöm hozzá. Mi van ha mégsem az apám? Elvégre nem ez lenne az első alkalom, hogy hazudnak erről. De ha mégis ő akkor elveszítem az apámat, pedig úgy vágytam rá. Sose lehetek biztos benne. Hirtelen eltaszítottam magamat tőle.
- Én.. azt hiszem.. talán.. Mennem kell!- azzal hátra se néztem és szaladtam, szaladtam ahogy csak tudtam.

info

Sziasztok! 

Ne haragudjatok, de egy ideig szüneteltetem a blogot! Sajnos mostanában rá elég időm, és ezért eléggé összecsaptam, ami meg is látszik rajta! Még nem tudom, hogy mikor fogom folytatni.

17.rész

- Csak egy valamit szeretnék tisztázni.- szóltam nekik ridegen, ők hirtelen megfordultak.- A húgomat hagyják békén! Nem érdekel semmi, de ha a húgomnak bármi baja esik, akkor nem állok jót magamért. Most tűnjenek innen!- halkan beszéltem, de fenyegetően. Nagyon dühös voltam. Megfordultam és elindultam vissza a házba.
- Nem szégyelled magad?- kérdezte Károly bá.
- Nincs okom rá.- válaszoltam. Nem álltam meg, nem fordultam vissza.
- Pedig szerintem van!- emelte magasabbra a hangját
- Ne merészelje felemelni a hangját velem szemben.- megálltam, de nem fordultam meg.
- Mért? Kinek képzeled magadat? Hogy merészeled ezt a hangsúlyt megengedni a szüleid felé? Hogy merészelsz egyáltalán így bánni velünk? Meg kell tanulnod tisztelni minket! Hercegnő vagy az istenért! Egyszer majd egy országot kell irányítanod!- kiabálta, mire hirtelen megfordultam
- Először is a szüleim felé valóban nem engedhetem meg ezt a hangnemet, de nekem csak anyám van, aki nem maga.-néztem a tanárnő felé, Károly bá már közbe akart szólni, de egyetlen pillantással elnémítottam.- Maguk csak két tanár akik megpróbáltak bepofátlankodni az életembe! Nem tudom, hogy mit várt. Lehet, hogy azt várta, hogy majd egyszerűen a nyakukba ugrom és együtt örülünk, mint egy család. Ha így gondolta akkor túl sok filmet néz.- hangom rideg volt, nem árult el semmi érzelmet, már már lenéző- Tiszteletet kéne tanulnom? Semmi szükség rá. Tiszteletet mutatok azok iránt akiket tisztelek, mert ők megérdemlik. Sajnálom, de maguk nem tartoznak közéjük.- megfordultam aztán elindultam a ház fele, aztán megtoppantam.- Ami pedig a hercegnős dologhoz tartozik. Nem vagyok hercegnő! Ezt gyorsan verjék ki a fejükből! Én nem fogok egy országot irányítani! Nekem a húgomat kell irányítanom az elkövetkezendő időkben! Ohh- néztem hátra rájuk- és köszönöm a kérdést az anyám nem halt meg, és igen megfog gyógyulni.- mondtam nekik gúnyosan, mert valóban zavart, hogy meg sem kérdezték
- Várj!- szólt utánam a tanárnő
- Mire?- a kezem már a kilincsen volt
- Szeretnék annyit elmondani, hogy ahogyan eddig feltűnhetett, mostanáig állandóan könyörögtem neked. Befejeztem! Nem könyörgök neked. Mostantól hagyok neked teret, úgy viselkedek veled mint a tanárod. Ha rád erőszakolom magam, akkor soha sem fogsz megbocsájtani nekem.
- Köszönöm-  biccentett, örültem, hogy többet nem könyörög nekem, nem hatottak meg a könnyei, sem a fájdalma.- de ne reménykedjen!
- Ennyi?- szólt Károly bá, hát komolyan mondom, sose jutok be?
- Tessék?- néztem rá
- Ennyit szeretnél mondani a szüleidnek? Kegyetlen vagy! Én is ma tudtam meg, hogy van egy lányom, de én örültem neki! Te meg eltaszítasz magadtól!
- Igen, ennyi! Elmondtam mindent ami az elkövetkezendő 2 évre vonatkozik!- válaszoltam
- 2 év?- kérdezték egyszerre
-  Igen, utána leérettségizek és elballagok! Soha többé nem fogunk találkozni.- azzal bementem a házba.
Bent megálltam a tükör előtt. Láttam ahogyan egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Letöröltem és többnek nem engedtem utat. Felmentem a szobába, az ágyra pillantottam és elmosolyodtam, Niki már aludt. Elakartam menni futni, de már sötét volt és nem szerettem volna egyedül hagyni a húgomat. Majd holnap megbeszélem vele. Miután lemosakodtam és rendbe tettem magam, fáradtan dőltem el az ágyban. Hirtelen bevillantak a nap eseményei. Amikor megtudom, hogy ki az apám, az apám hazavisz, anyu amikor eltalálják, Károly bára bízom a húgom, anyu amikor elviszi a mentő, anyuval viccelődünk, hazaérek és eláraszt a düh, az a hatalmas erő amit érzek, Niki lenyugtat, a beszélgetésem a "szüleimmel". Hatalmas erő kellett, hogy ne sírjam el magam, amíg beszéltem velük. Nagyon fájt, elvégre az apám legalábbis állítólag. Vajon tényleg az apám? Vagy megint csak hitegednek? Nem lehetek gyenge, menni fog.
Már szerda volt. Anyut nehéz volt helyettesíteni. Másnap beszéltem Nikivel, nehezen, de megértette, hogy anyu egy ideig nem lesz itt. Sírt egy kicsit, és utána ugyanúgy vidám lett. Hiába a kicsik kiszámíthatatlanok. Most én csináltam minden házimunkát. Be kellett látnom, hogy a főzés nem az erősségem. Tésztát akartam kifőzni, de amikor a forró vizet vettem le a tűzhelyről, az egyik kezem megcsúszott és a jobb csuklómat leöntöttem forró vízzel. Leégett róla a bőr, iszonyúan fájt. Gyorsan elláttam magam, de orvoshoz menni nem volt időm. Az elmúlt 2 napban az iskola orvos kezelte a sebemet. Ami a kaját illeti, megmaradtam a rendeléseknél. Ma bekötözött kézzel indultam el. Nikit elvittem a suliba, aztán én is mentem, tesivel kezdtünk. Nem vittem felszerelést, mivel ha megmozdítottam, akkor olyan éles fájdalom nyílalt bele, hogy úgy éreztem belehalok. Miának nem mondtam el semmit, de végül úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, mert ennyivel tartozom.
- Mia!- gyorsan férre hívtam és mindent elmondtam neki.
- Uhh, nagyon fáj?- nézett a kezemre
- Csak ha megmozdítom, de akkor nagyon.- vágtam egy grimaszt
- Szólnod kéne egy felnőttnek!
- Mi? Nem! Akkor Nikit addig elvinnék egy otthonba, amíg anyu fel nem épül, és engem is!- mondtam riadtan- Ígérd meg, hogy senkinek se szólsz!!
- Nyugi! Megígérem, de segítségre van szükséged!- mondta határozottan, hűh nem is tudtam, hogy ilyen határozott tud lenni.
- Nem! Megoldom egyedül, elég erős vagyok!- győzködtem magamat is, mire vagyok jó, ha még ez se megy?
- Tudom, hogy elég erős vagy, de legalább én had segítsek neked, rendben?- nézett a szemembe
- Nem, ez nem a te terhed. Nem sok időről van szó, megoldom.- biccentettem felé
- Nekem ez nem teher, anyuék alig vannak itthon, majd szólok nekik, hogy nálad leszek.- azzal választ sem várva felállt, és ment a tornaterembe, nekem van a legjobb barátnőm a világom!
- Ma távolugrást mérek!- szólt a tanárnő, és valóban még csak rám se nézett- Menjetek ki az udvarra!- az egész osztály kitódult az udvarra, én nem álltam be a sorba, hanem a gödör mellé mentem. Kijött a tanárnő is, végignézett rajtam.
- Hát te? Mért nem tesizel?- nézett rám szigorúan, furcsa volt
- Megrántottam a csuklóm- mutattam fel a bekötözött kezemet, nem akartam elárulni az igazat
- Értem, de az ugráshoz nem kell a csuklód. Állj be a sorba!- mutatott a sorra, mindenki furcsán nézett, senki nem látta még ilyennek
- De..- kezdtem volna, mire közbevágott
- Talán van felmentésed?- teljesen leképedtem, elvégre nagyon jól tudta, hogy anyu kómában van
- Nincs.- válaszoltam, a szemem villámokat szórt, de neki meg se kottyant... mi történhetett?
- Nem kivételezek senkivel! Állj be a sorba.- mondta, és már el is kezdte a felmérést. Senki nem figyelt oda, mert teljesen el volt képedve a tanárnő kegyetlenségén. Tudták, hogy valami nem okés. Úgy döntöttem azért is ugrok, majd az iskola orvos kitisztítja, ha szépen megkérem. Én következtem. Mia aggódva nézett rám.
- Mehet- kiabálta a tanárnő. Elkezdtem futni, majd elrugaszkodtam és ugrottam. Hamar vége volt, de éreztem, ahogyan a homok bemegy a kötés alá. Iszonyúan fájt, vágtam egy grimaszt, aztán észbe kaptam és rendeztem az arcvonásaimat. A csuklóm úgy fájt, mintha újra és újra leforráznám. Még 3x ugrottam, de nem tudtam, hogy meddig bírom rezzenéstelen arccal. Végig kellett bírnom, nem mutathattam magam gyengének.
- Hogy bírod?- kérdezte Mia
- Jól vagyok!- mosolyogtam rá erőtlenül- Ati mennyi van még?- néztem Atira
- 10 perc.- válaszolt. 10 perccel később kicsengettek, és én rohantam a sulidokihoz, ami ott volt a tanári mellett. A tanárnő pont látta amikor kopogtam.
- Hát te?- nézett rám
- Semmi köze hozzá.- néztem rá. A kezem már nagyon fájt és lüktetett.
- Szabad!- szólt ki Kati néni. Benyitottam és bementem.- Stella hát te? Baj van a sebbel?- ijedten néztem a nyitott ajtóra ami mellett a tanárnő állt. Gyorsan becsuktam az ajtót.
- Bejöhetek én is?- nyitott be a tanárnő, tudtam, hogy innen nem küldhetem ki. Eszembe jutott, hogy inkább kimegyek, de ez a seb már nem bírta volna ki.
- Persze.- mondta Kati néni- Stella mi történt?
- Öhm.. én.. a..- nyögtem, de végül a fájdalom meggyőzött- Szeretném megkérni, hogy tisztítsa ki a sebemet.
- Mért? Mi történt?- kérdezte, majd választ se várva leültetett és elkezdte szétszedni a kötést. Mikor szétszedte, felsikkantott. A sebem nagyon csúnya volt, begennyesedett és eléggé véres volt.- Mit csináltál?- nézett rám. Én pedig megfordultam és ránéztem a tanárnőre. Teljesen le volt képedve, az arcán ijedség látszott. Láttam rajta, hogy magát hibáztatja.
- Stella, én..- kezdte, de közbevágtam.
- Szeretném megkérni a tanárnőt, hogy menjen ki!